Megjelent Illyés Gyula '56-os naplója

Illyés Gyula 1956. október 24. és 1957. január 31. között írt, két évvel ezelőtt napvilágra került naplófeljegyzéseit tartalmazó kötet jelent meg a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) és a Magyar Szemle Kiadó közös gondozásában a forradalom 60. évfordulója alkalmából.

Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára az Atlantisz sorsára jutottunk című kötet keddi budapesti bemutatóján elmondta: Illyés Gyula 1956-os feljegyzései csupán 2014 áprilisában kerültek elő, az anyagot lánya, Illyés Mária művészettörténész, filológus készítette elő kiadásra Horváth István történész közreműködésével, aki gazdag jegyzetapparátussal és magyarázatokkal látta el a kötetet. A szakmai lektor M. Kiss Sándor történész volt.

Illyés Gyula Kossuth-díjas író, költő, a XX. századi magyar irodalom és szellemi élet kiemelkedő alakja budapesti otthonában a forradalom kitörése előtt egy hónappal, 1956. szeptember 22-én (MTI/Zinner Erzsébet)

Illyés Gyula (1902-1983) naplói halála után felesége, Kozmutza Flóra szöveggondozásában jelentek meg nyolc kötetben 1987 és 1995 között, azonban az 1946 és 1960 közötti időszakra vonatkozó kiadás nem tartalmazott feljegyzéseket 1956. október 24. és 1957. május 8. között.

Sokan kérdezték tőlünk, miért nincsen 56-os naplója Illyés Gyulának, holott jelentős szerepet játszott az események alakulásában. Az volt a gyanúnk, hogy nem volt ideje írni, esetleg a letartóztatástól félve megsemmisítette vagy elrejtette a naplót. Utóbbi igazolódott be – magyarázta Kodolányi Gyula, a Magyar Szemle Kiadó vezetője, Illyés Gyula veje.

Hozzáfűzte: Illyés Gyula az ellenállás szellemi központjának, az Írószövetség egyik irányítója volt, részt vett a Petőfi Párt – a megújult Nemzeti Parasztpárt – munkájában, valamint tanácskozott Nagy Imrével, Tildy Zoltánnal, majd a forradalom leverése után a szovjet városparancsnokkal és a magyar kommunista vezetőkkel is. Emellett folyamatosan járta a várost a forradalom napjaiban és utána is.

A fényképekkel gazdagon illusztrált, valamint soha nem publikált levél-, felhívás- és újságcikk tervezeteket is bemutató kötet szerkesztőivel, Illyés Máriával és Horváth Istvánnal az MMA filmet készített, amelynek egy részletét levetítették a könyvbemutatón. Ebben Illyés Mária úgy fogalmaz: Illyés Gyula pontosan száz nap eseményeit felölelő feljegyzései egy poros, régi kiadványokkal telerakott ládában lapultak a padláson, a nem mindig jól olvasható, papírcetlikre írt hol rövidebb, hol bővebb jegyzetek elolvasása és értelmezése több mint egy évet vett igénybe.

A történészek hajlamosak Illyés Gyulát ravasz, előrelátó emberként leírni. Apámat ez a jelző nagyon bántotta, nem volt benne semmi ravaszság. A naplóból pontosan jóhiszeműsége és optimizmusa világlik ki. Nem volt benne semmi megingás, baloldali érzelmeket valló emberként is egyértelműen forradalomnak látta a forradalmat – hangsúlyozta a filmrészletben Illyés Mária, míg Horváth István arról beszélt: a közreadott kötet nem annyira a már ismert fegyveres harcról, hanem a szellemi ellenállás idejéről, a novemberi és decemberi eseményekről szól forrásértékűen.

Az ember, aki több ezer évet élt

Különleges élet

„Aki nem olvas, hetvenévesen egyetlen életet élt: a sajátját. Aki olvas, ötezer évet élt” – tartotta a múlt héten, 84 éves korában elhunyt Umberto Eco. Az ateista, ugyanakkor a spiritualitás iránt érdeklődő író-filozófus az olasz és európai kultúra egyik legnagyobb formátumú alakja volt. Népszerűségére jellemző, hogy számos vicc is született a személyéről.
Umberto Eco több volt, mint író. Magyar fordítója, Barna Imre a következő szavakkal emlékezett rá: „Hasonlóan Johann Wolfgang von Goethéhez, Thomas Mannhoz vagy Jean-Paul Sartre-hoz, Umberto Eco a senki által nem vitatott, hazájában és az egész világon is óriási tekintéllyel bíró értelmiségi típus képviselője volt.” Az Európa Könyvkiadó vezetője nekrológjához azt is hozzátette, hogy Umberto Eco számon tartotta műveinek fordítóit, akikkel személyesen is megismerkedett, válaszolt feltevéseikre és gyakran elébe is ment kérdéseiknek.

A nyolcvannégy éves olasz író olvasóira testált örökségében egyaránt megtalálhatjuk az esszégyűjteményt, szemiotikai (jelek és jelrendszerek tudománya) szakmunkákat és regényeket is – sőt voltak újságokban megjelent humoros karcolatai is. Hogyan írjunk szakdolgozatot című könyve pedagógiai szakmunka, melyben az egyetemi hallgatóknak nyújt segítséget. Filozófus, pedagógus, nyelvész, középkorász és író: rendkívül sokoldalú ember volt.
A világhírt az 1980-ban megjelent regénye, A rózsa neve hozta meg számára. A nagy sikerű műből film is készült. „Meg akartam ölni egy szerzetest” – nyilatkozta Eco, amikor a regény születéséről faggatták a kíváncsi újságírók. A mű tulajdonképpen egy filozófiai és filológiai alapossággal megírt detektívregény. A szintén középkorászból lett író, Patrick Süskind A parfüm – Egy gyilkos története című könyvével szokták párhuzamba állítani.
Umberto Ecótól soha nem állt távol a korszak okkultizmussal átitatott katolikus misztikája, ám szegényes olvasatra vall, ha csak ebből a látószögből közelítünk a szöveghez. A nyelvet mint jelrendszert vizsgáló egyetemi professzor az irodalmi szöveget egy labirintus-    kalandként tárja az olvasó elé, amelynek több rétege és értelmezési lehetősége is nyitott számára, ha rászánja magát, hogy együttműködjön a szerzővel.
Eco tisztában volt azzal a ténnyel, hogy napjainkban okkultizmussal foglalkozni nagy divat. Nem pusztán olcsó marketingfogásból fordult témaválasztásában a középkori, misztikus történetek felé. Öniróniával figyelte a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek szellemi hóbortjait, középkorász énje azonban sokszor felülkerekedett mindezen. Sikert hozó könyve tulajdonképpen folytatása tudományos kutatásainak, amelyeket a korszak kiváló ismerőjeként végzett. Ha valaki elolvassa Umberto Eco regényeit, olyan műveltségre tesz szert, amit egyébként csak egyetemi alapkurzusokon sajátíthat el.
Miben hisz, aki nem hisz című könyvében – amelynek alcíme: Vita Carlo Maria Martini bíborossal – teológiai kérdéseket tárgyal. A mélyen katolikus családban született szerző az 1950-es években ábrándult ki hitéből és vált ateistává. Vallásos felmenőire utal vezetékneve, az Eco, amely a latin ex caelis oblatus, azaz ajándék a mennyből kezdőbetűinek összevonása. Annak ellenére, hogy ateistává lett, mindvégig megőrizte érzékenységét a spiritualitás iránt.
Eco Hat séta a fikció erdejében című esszékötetében sok humorral arra tanít meg bennünket, hogyan váljunk jó olvasókká. „A fikciós világokban minden sétának ugyanaz a funkciója, mint a gyerekjátékoknak.       A gyerekek azért babáznak, játszanak falovakkal vagy eregetnek sárkányt, hogy megismerkedjenek a világegyetem fizikai törvényeivel és azokkal a cselekvésekkel, amelyeket egyszer majd a valóságban is végezni fognak. Ugyanígy fikciót olvasni annyit tesz, hogy játszunk egy játékot, s ezáltal értelmet adunk annak a rengeteg dolognak, ami a létező világban történt, történik vagy történni fog. Ha elbeszélő prózát olvasunk, elkerüljük mindazt a szorongást, ami ránk tör, ha valami igazat akarunk mondani a világról. Ez az elbeszélő próza vigasztaló funkciója; ez az, amiért az emberek történeteket mesélnek és meséltek mindig is, mióta világ a világ. És ez volt mindig a mítosz legfőbb funkciója: alakot, formát találni az emberi létezés zűrzavarában” – írta a népszerű tudós-író, aki saját bevallása szerint egy lakatlan szigetre olvasnivalónak nem mást vinne magával, mint egy telefonkönyvet: „Annyi sok szereplővel számtalan történetet tudnék kitalálni.”
Ritka jó humorának köszönhette, hogy viccek is születtek róla. Legalább annyi, mint Chuck Norrisról. Egy példa: „Amikor Umberto Eco belép egy könyvtárba, a könyvek nem várják meg, míg kikölcsönzi őket, hanem önként ugranak a kezébe.” Könyvek iránti rajongásának bizonyítéka hatalmas könyvtára is. Úgy vélte, hogy „a könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el”.
Umberto Eco rangos amerikai és európai díjakat és elismeréseket kapott. Több mint harminc tiszteletbeli doktori címmel tüntették ki különböző egyetemek. Elsősorban filozófusnak tartotta magát, aki csak hétvégeken ír – szórakozásból. „Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom” – mondta az író-filozófus, aki Olaszország politikai diskurzusában is aktívan részt vett. Az egyik legnagyobb bírálója volt Berlusconi kormányzatának.
Egy 2012-ben készített dokumentumfilmben a híres szerző Rimini közelében lévő menedékhelyét mutatta be: egy hajdani jezsuita kolostort, melyben negyven szoba és negyven ajtó volt, akárcsak az emblematikus regényében, A rózsa nevében. Itt érte a halál. Már hosszú ideje küzdött a rákkal.

Diagnózis: a reménytelenség!?

Kedves Olvasóim!

Tisztelettel köszöntöm Önöket  a Blogomon!

Régebben lejegyzett írásaimat helyezem el elsőként a lapon, majd később frissitek, hogy aktualitásában, történetiségében is áttekinthető legyen.

Ma, nem a múltakon rágódó, hanem a múltakból tanulságot merítő férfi elszántságra van szükség!

A magyar demokrácia súlyos gyermekbetegségben szenved. A kórkép- reménytelenség! Az az erő tud hatalomra jutni, amely a reménytelenséget még jobban fokozni tudja, mert a reményvesztett embereken lehet csak uralkodni. Jövőnk, legfőbb feladata, hogy megépítsük újra a magyar öntudatot, melyet idegen célú, idegen érdekű, de hevesen magyar zsebű prófétáink bitangul széttapostak. Ez az öntudat az első feltétele annak, hogy kibirkózzuk magunkat a mai szomorú tengésből és saját sorsunk független uraként önálló, szabad fejlődésben vegyünk részt közös jövőnk megteremtésében. Ha történelmileg nézzük, észre kell vennünk, hogy a magyar társadalomfejlődés elmaradt a nyugat európai társadalomfejlődéstől -a XVI. század óta.

Ebben a helyzetben, áldemokráciához szokott polgárokkal a törvényes jogok biztosítása nem elég. Egy olyan társadalomban, amely korábbi korlátokhoz szokott, szükség van egyfajta lelki felszabadulásra is. enélkül, ez a társadalom nem tud élni a demokrácia lehetőségével, melyben az embereket tapasztalat tanítja meg arra, hogy a köz ügye az ő ügyük is.

A kormányzottak passzív alázatához szokott, következésképp egy diktatúra igájába is könnyen befogható nép tapasztalja meg a maga erejét, válogassa meg a hatalmasokat-mert csak ezúton tanulhatja meg:demokratának lenni annyit tesz:nem félni! Ez azonban nagyon nehéz egy olyan országban, ahol a nyugat európai értelemben vett polgárság mindig gyenge volt ;és egy olyan történeti pillanatban,amikor a polgárság demokratikus eszmeköre ott is gyengülőben van, ahol valaha virágjában volt. A polgári demokratikus fejlődés Magyarországon még nem befejezett,mert a kommunista rendszer számos intézménye jelen van, ugyanakkor az átalakulás majdani kiteljesedése nem oldja meg a jelen ellentmondásait.

A mai helyzetben kell egy olyan erő, amely maradéktalanul azt a társadalmi, gazdasági ,kulturális,politikai programot képviseli, melyre a magyarságnak, hogy erőre kapjon és egészségesen életben maradjon, -szüksége lenne. A jobb oldalt, alapvető érdekek rokonítják,:ezt tényként elfogadhatjuk,de hiányzik a kohéziós erő. A baloldalt érdek ellentétek osztják meg:sem szociális gyökérzetét,érdekviszonyait, sem világnézetét,szellemi irányultságát tekintve nem egységes képlet.

A magyar uralkodó osztályok legjobbjai tudták csak a történelem kivételes pillanataiban rendi, vagy osztályérdekeiket alárendelni a nemzet érdekeinek.

/Ez a cikkem, 2008.január 3-án megjelent a Magyar Hírlap rövid életű Somogy Megyei napilapjában, a Somogyország oldalain./